7 folkMAGazin Lázár Katalin: Vikár Béla és a fonográf Vikár Béla 1859-ben született a Somogy megyei Hetesen. Műfordí- tóként elsősorban a finn nemzeti eposz, a Kalevala lefordítása révén vált ismertté. Foglalkozott az eposz versformájával, a magyar (kö- zelebbről a székely) népköltészettel való összehasonlításával és a finn népköltészet elméleti kérdéseivel is. Számunkra azonban a következőkben etnográfusi munkája lesz érdekes. Vikár Béla ugyanis Edison találmányának, a fonográfnak első felhasználója volt. Edison 1877-ben szerkesztette a fonográfot, az első sikeres hangrögzítő eszközt. Tölcsérébe énekeltek, a hangnak megfelelő barázdát pedig egy rezgő acéltű karcolta forgó viaszhen- gerre. Vikár a találmány megszületése után nem egészen 20 évvel már népdalt gyűjtött a fonográffal. Az akkori időkben ez nagyon is gyorsnak számított: a világon másodikként, egyes vélemények szerint azonban elsőként használta a fonográfot népzenei gyűjtésre. Több tanulmány, kézikönyv és lexikon szerint 1895-ben kezdett vele fel- vételeket készíteni, ám Vikár saját beszámolója és visszaemlékezései (másokéval együtt) bizonyítják, hogy ez a nagy jelentőségű esemény 1896-ban, a millennium évében történt. Erről ír Sebő Ferenc: Mikor is volt 1896? (Vikár Béla népdalgyűjteményének datálási problémái) c. cikkében. Az alábbi, Vikár gyűjteményéről szóló írás az évforduló alkalmából jelenik meg, legyen az akár idén, akár jövőre. Bármennyire is érdeke- sek az ezzel kapcsolatos fejtegetések, és bármennyire is megalapozott érveléssel találkozhatunk, ennek a cikknek nem célja, hogy állást fog- laljon az 1895-ös vagy 1896-os év mellett. Ezúttal inkább nézzük meg azt, hogy mit vett föl Vikár a fonográffal! A Néprajzi Múzeum leltárkönyvéből és Sebő Ferenc idézett tanul- mányából egyaránt kiderül, hogy 697 fonográfhengerről van szó, melyek a Néprajzi Múzeumban találhatók. Egy-egy hengerre 3-4- 5 dallamot lehetett fölvenni. Amikor Vikár a hengereket átadta a múzeumnak, velük együtt odakerültek támlapon (ez az elnevezés az ő alkotása és máig ez használatos) a dalok származási adatai, kotta- és szöveglejegyzései is. Bár a helyszínen gyorsírással lejegyezte a szövegeket, a dalok egy részénél a felvételen rosszul érthető szöveget a henger újbóli meghallgatásakor nem pótolta; ilyenkor a támlapon „szövege érthetetlen” vagy „szövege hiányzik” felirat szerepel. A kotta- lejegyzéseket Kereszty István készítette el, de később Kodály is, Bartók is javította őket. A hiányzó szöveglejegyzések egy része pótolhatónak bizonyult a hengerek meghallgatásakor, hiszen technikailag feljaví- tott átjátszásokról van szó, melyen talán jobban hallhatók és érthetők a felvételek, mint az eredeti példány korabeli technikával való leját- szásakor. Segítséget jelentett a helyszíni lejegyzések felhasználása is, s így a támlapok jelentős része kiegészíthetővé vált, ill. a rajta szereplő adatok pontosíthatók voltak. Az írott anyag feldolgozása még várat magára, bár a gyűjteményt a népzenekutatás több esetben felhasználta. Erről nem mondhatunk le, hiszen Vikár Béla gyűjteménye a legrégebbről származó, a ku- tatás számára nélkülözhetetlen adatokat tartalmazza. Műfajilag is változatos (találunk benne szerelmi dalt, betyárdalt, gyermekjátékot stb.), s a gyűjtési helyek szempontjából is (Borsod, Vas, Zala, Torontál megye és Erdély egyaránt szerepel). Látható tehát, hogy olyan gyűj- teményről van szó, melynek jelentőségét nemcsak a szakirodalom ismeri el, hanem méltó arra is, hogy tudjunk róla, s a terjesztésben- népszerűsítésben vagy a kutatásban egyaránt felhasználjuk. Vikár Béla az utolsó polihisztorok sorába tartozott mint műfordító és néprajzos (etnográfus). Ez utóbbi területen is sokrétű tevékenységet folytatott. A népdalgyűjtés terén úttörő munkát végzett, s az ő nyom- dokain indult gyűjtőútjaira népzenekutatásunk és zeneéletünk két világhírű óriása, Bartók Béla és Kodály Zoltán is. (Sebő Ferenc idézett tanulmánya alapján) Nagy Zoltán: Levelező népzene Szeptemberben utolsó évüket kezdik meg a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola ének-zene tanszékének levelezős népzenei hallgatói. Még egy év, közben szakdolgozat, záróvizsga, és kikerülnek az iskolából azok a jórészt ismert zenészek, énekesek, akik különböző zenekarokban muzsikálva, vagy szólistaként sok-sok év óta foglalkoznak a népzenével, ének és hangszeres muzsika oktatásával. Volt ugyan lemorzsolódás, de aki bent maradt, „állta a sarat”, elmond- hatja, hogy megérte... de ne igyunk előre a medve bőrére, még hátra van egy év! A nyíregyházi főiskola a nappali és levelezős népzenei oktatás bevezeté- sével új fejezetet nyitott ezen a területen. A hajdani Népművelési Intézet által szervezett Sebő – Halmos féle táncházzenész-képző tanfolyamok, táborok, (majd azok Halmos – Téka féle folytatása), az első zeneiskolai áttörések (III. ker. Zeneiskola Béres János irányításával), – azaz a népi hangszeres oktatás lassú terjedése után adott a lehetőség, hogy új és képzett, a tanári pálya minden fontos tudományával felvértezett, szak- tantárgyak és átfogó népzenei és klasszikus zenei ismeretek birtokában lévő oktatók folytassák, vagy kezdjék meg pályájukat. Jó hír – főleg annak a sok-sok eddigi érdeklődőnek, akik csak késve szereztek tudomást erről a lehetőségről, hogy legújabb információink szerint folytatódik ez a képzési forma Nyíregyházán. A 95-96-os tanévben végzettek helyére 1996. szeptemberében (termé- szetesen a tavaszi felvételik után) várják az új levelező tagozatos népzenei hallgatókat az ének-zene tanszéken. Bankó András: „Élesztő” Sebő Ferenc nemrég megjelent Népzenei olvasókönyve széles lehetősége- ket kínál az ismeretek bővítésére. Szól a paraszti zeneélet hangszereiről, a hagyományos zenekari fölállásról éppúgy, mint az előadói-színpadi munkáról. Foglalkozik a rendszerezés alapvető tudnivalóival, a különbö- ző népdalstílusokkal, az elemzés főbb szempontjaival. A kötetnek több mint felét kitevő „Olvasmányok” című fejezet a történeti áttekintéshez biztosít forrásértékű válogatást; Bartók Béla, Lükő Gábor sorai olvasha- tóak – többek közt – az időszerű összeállításban. Ám épp e rész még egy nagyon fontos tanulsággal szolgálhat, méghozzá azzal, hogy a táncháziak (így a szerző és Halmos Béla nemzedékétől napjaink népzenészéig) egye- nes ágon folytatják azt a kutatómunkát, amely a századforduló körül bontakozott ki Bartók és Kodály jóvoltából. Ha az ember egy pillanatra meggondolja, már annak is száz éve, hogy különböző technikai eszközökkel próbálják rögzíteni a népdalokat – hisz a világon elsőként Vikár Béla használta Edison találmányát arra, hogy paraszti éneket örökítsen meg a fonográfhenger. (Ez a gyűjtés 1896 kará- csonyán zajlott a Borsod megyei Csincsén.) Ettől a mozzanattól kezdve pedig akár technikatörténeti adalékokat is mazsolázhat az érdeklődő, hisz Martin György idejében még jó 15 kilós magnetofonokkal jártak gyűjteni, aztán megjelentek a kisebb szalagos, majd a kazettás magnók s végül a videó, amire – például – az alkalmazott ujjrend láthatóvá téte- lében hárul nélkülözhetetlen szerep. Viszont ahogy tökéletesednek ezek az eszközök, úgy fogynak azok az adatközlők, akiktől érdemes gyűjteni. Egy ilyen kutatómunka tapasztalatainak összegzésével indul a „Példatár”, amely számos hasznos tudnivalót tartogat még az érdeklődőknek. Ki kell emelni, hogy rendkívül igényes jegyzetanyag kíséri a kötet egyes fejezeteit. Akit egy-egy terület behatóbban is érdekel, az rögtön előáshat egy olyan bibliográfiát, amellyel már neki lehet vágni egy terra incognita- nak, egyébként pedig bárki meggyőződhet arról, milyen gazdag az iro- dalma a népzene gyűjtésének s az ezzel kapcsolatos ismeretterjesztésnek. A könyv képanyaga (egy-egy kéziratos lap, könyvborító s jó néhány ku- riózumnak számító fotó bemutatásával) korhangulatot idéz, ugyanakkor kézenfekvő bizonyítékát is adja mindannak, amiről a szöveg számolt be. Ha ennyire jól sikerül egy könyv összerakosgatása (a szerkesztésben közreműködött Papp Ágnes, Eredics Gábor, Wilheim András), akkor már csak azt lehet kívánni, hogy minél többen forgassák, lapozgassák, olvasgassák e művet.