21 folkMAGazin György Károly: Kalotaszegi zenészek a Belvárosi Iúsági Házban Ez év február 12-én nagy ünnepre került sor a Molnár utcai táncházban. A Nádas mentéről – Kalotaszeg azon vidéké- ről, ahol a mai napig leginkább őrzik a hagyományokat – láttuk vendégül a legkiválóbb zenészeket. De mielőtt magáról az ünnepi alkalomról ejtünk szót, beszélnünk kell az előzményekről is. Tavaly nyáron Kalotaszentkirályon tanítottam, ahol már évek óta ren- deznek tánctábort. Nagy örömömre sikerült elérni, hogy egyszerre több autentikus zenész is közreműködjön a tábor rendezvényein. Bár hallottam komoly ellentétekről, azt is tapasztaltam, hogy ismerik, elismerik egymást, hisz a régi időkben együtt muzsikáltak, egy-egy legendás elődtől mindannyian tanultak. Az együttzenélés során azt tapasztaltuk, hogy a zenészek egymással vetélkedve mutatták be tehetségüket, hozták felszínre a rég nem játszott dallamokat. Egyszerűen csodá- latos, a táncra, táncosokra visszaható hangulata volt. Egy ilyen alkalom után beszélgettem Nonika Miklós prímással, aki azt mondta, hogy szeretne életében még egyszer mu- zsikálni Budapesten, mert egyik legnagyobb élménye volt a Molnár utcai szereplése. Itt érezte magát újra elemében – hetven éves fejjel! Tudnunk kell ehhez, hogy az otthoni (Kalotaszeg) zenélési lehetőségek a hagyományos életforma változásával nagy- mértékben lecsökkentek, illetve megszűntek. Hajdan volt legendás zenészegyéniségek többnyire már csak emlékeznek a régi bálokra, mulatságokra. El sem tudják képzelni, hogy egy nagyvárosban létezhetnek olyan klubok, közösségek ahol még ezekkel a dolgokkal foglalkoznak. Valamikori fia- talságuk emléke támad fel bennük a nagyszámú, zenéjüket értő, táncolni tudó közönség láttán. A kalotaszentkirályi élmények és a kérés hatására fogalma- zódott meg a gondolat: ha lehet, az összes még zenélni tudó kalotaszegi zenészt, akit ismerünk, hívjuk meg Budapestre. Nem egy közülük hetven év felett van, többnyire utánuk már nem marad követő! Meg kell őrizni, fel kell venni zené- jüket, tudásukat. Lehetőséget kell teremteni arra, hogy kife- jezzük tiszteletünket. (Ebben volt segítségemre a Belvárosi Iúsági Házból Ötvös Györgyi, és – az évek óta hasonló rendezvények megvalósításán fáradozó két barátunk – Kal- lós Zoltán, valamint Lengyel László.) Mindazt, amit ma a városi táncházakban felhasználunk, tőlük, idős zenészektől, táncosoktól vettük át. Az idő pedig könyörtelen: Miklós bácsi már nem tudott örülni kérése beteljesülésének, nem érhette meg ezt az estét. Magával vitte hatalmas tudását. De itt volt Fodor (Neti) Sándor és fia, Sanyika. A Samu zenészdinasztiából Czilika János és Czilika Gyula, valamint Berki Ferenc Árus prímások, Sztojka János és i. Tóni Rudi kontrások, és Boros Gyula bőgős. Ilyen esemény még nem volt! Rendkívüliségét bizonyította, hogy két televíziós stáb, a Rádió Népzenei magazinja és a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének munkatársai is fölvették a vendégek remek muzsikáját. (Munkánk során mi is fontosnak tartjuk, hogy ezekhez a koncertekhez kap- csolódjanak tudományos igényű felvételek, hogy ezeket az anyagokat szakszerűen tudják feldolgozni, megőrizni a jövendő számára. Magunk is készítünk felvételeket hasonló szándékkal.) Már a táncház kezdetét átlengte az ünnepi hangulat. Egyre másra érkeztek barátok, zenészek, táncosok, rég nem látott táncházasok, érdeklődők: széles körben híre ment e külön- leges rendezvénynek. Bár a koncert tíz órakor kezdődött, a „kocsmaszinten” már az első pillanattól megkezdődött az együttmuzsikálás. Magyarországi zenészbarátok rendeltek idős tanítómestereiktől, a hajnali nótáktól zengett az egész épület, a táncház zsúfolásig megtelt. A koncert fantasztikus hangulatot hozott: egyszerre ennyi hangszerrel még senki sem hallotta ezeket a dallamokat. A közösen ismert legé- nyeseket, a csárdást, a szaporát, a hajnali nótákat egymásra figyelve játszották, ki-ki a maga egyénisége, stílusa, érzés- világa szerint gazdagította a káprázatos muzsikát, amit a közönség kitörő lelkesedéssel fogadott. A koncert után következtek a talpalávalók. Ekkor már a prímások külön szerepeltek, hogy egyéni képességeiket is kibontakoztathassák, a szakemberek nagy örömére. Először a Samu dinasztia prímásai muzsikáltak, Sztojka János és Boros Gyula kíséretével. Ezután Árus Ferenc tartott egy, a néprajzi gyűjtőknek is csemegét jelentő előadást a mér- gi juhmérésről, majd elzenélte-elmondta a juhait elvesztő pakulár történetét. Utána következett Neti Sanyi bácsi a fiával, valamint Tóni Rudival és Árus Ferenccel. Ekkor már mind a két szinten párhuzamosan folyt a mulatság; a tánc, a muzsika, a tánctanítás és az ének, egészen hajnalig. A bál végén Árus Feri bácsi a következőt mondta: „Nagyon kö- szönjük, és azt kívánom, ez a zene és a tánc addig menjen, amíg csak egy csillag is van az égen!” Mi is köszönetet mondunk, hogy eljöttek, köszönjük a sok tudást, amit önzetlenül átadtak. Fájó szívvel búcsúztunk zenészbarátainktól, de számunkra nincs megállás, mert szeretnénk felhívni a figyelmet ezekre a csodálatos érté- kekre, melyekhez még hozzájuthatunk. Ezeket megtanulva tovább építkezhetünk (a városi életforma mellett is!), hiszen a hagyomány nem csak egy konzerválás, megőrzés, hanem szilárd alapra történő építkezés. A hagyomány – szerves fej- lődés: pusztulás, felejtés, újjáalakulás, korszerűsödés, újabb rétegek rakódnak a régire, de ebben is ott motoz minden ódon érték. Ez a szellemiség hívja létre az ilyen bálokat és a hasonló rendezvényeket, hogy eleven kötődése lehessen a mai fiataloknak a „régiek” kultúrájához.