36 Hol volt, hol nem volt – moldvai csángó népmesék – Kóka Rozália sorozata az „Aranytojás” című könyvéből (Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2019) KANKÓS, KANKÓS, KANKÓZZÁL! Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Volt neki huszon- öt gyermeke. Nagy szegénységben éltek, az sem volt, amit egyenek. Egyszer a szegény ember fogta a teknőt, s elindult a piacra lisztért. Vett egy teknő lisztet. Ahogy menegetett hazafelé, nagy szélzúgás támadt, jött egy nagy szél, s mind egy szemig kifújta a teknőből a lisztet. Megharagudott a szegény ember, gondolta magában, ő most elmegy, és bedugja a szélnek a likját. Ment, ment, menegetett, egy- szer hát megtalálkozott Krisztus urunkkal. Kérdi Krisztus urunk: – Merre mész, te ember? – Megyek, s bedugom a szélnek a likját. Né, vettem egy teknő lisztet, s egyhamar mind kifújta, egy szem sem maradott. – Ne búsulj, s ne menj sehova, úgyse tudod a szélnek a likját be- dugni. Nesze, itt egy dió, mikor hazaérsz, mondjátok egyszerre az asszonyoddal, hogy dió, nyílj ki! Mikor a dió kinyílik, lesz minde- netek, ami csak kell! A szegény ember elfogadta a diót, megköszönte, s elindult haza- fele. Ment, mendegélt. Egy faluban ráesteledett. Gondolta, hogy bekérezkedik egy házhoz, s megszáll éjszakára. Egy házacska előtt kinn ült a padon egy vénember meg az asszonya, megszólította őket: – Bácsikám, adnának-e szállást éjszakára? – Adunk szívesen, jöjjön be! Na, bementek a házba, kérdik az öregek, merre járt, hogy s mint. – Ó, hagyják el, a piacra jártam, vettem egy teknőt lisztet, s a szél mind kifújta, mind, mind, mind, az utolsó szemig. Gondoltam haragomban, hogy elmegyek, s bedugom a szélnek a likját. Megta- lálkoztam Krisztus urunkkal. Azt mondta, ne menjek sehova, úgy- se tudom a szél likját bedugni. Adott egy diót, kitanított, hogy ott- hon a feleségemmel mondjuk, dió, nyílj ki, s lesz mindenünk, ami csak kell. Nekem huszonöt gyermekem van, s nagy a szükség, s így, s úgy. Na, az öregasszony nekitámadt, hogy mutassa meg, s mutassa meg! – Adja csak ide, bár hadd nézzem meg, hogy milyen az a dió! Az ember odaadta, a vénasszony mindjárt fújni kezdte, hogy: – Dió, nyílj ki! A dió kinyílt. Hát, uram fia, lett ott minden, marhák, lovak, disznyók, kecskék, pulykák, ludak, s amit csak el lehet képzelni. Az öregek bérekesztették a sok jószágot, a diót eltették. Reggel a sze- gény ember hiába kérte vissza, nem adták. Azt mondta az öreg: – Megszálltál nálunk, adós vagy! A szegény ember meggondolkodott: – Hát, most hogy menjek haza liszt nélkül, semmi nélkül? Visszafordult, hogy a szél likját bedugja. Újra csak megtalálko- zott Krisztus urunkkal. Kérdi Krisztus urunk: – Hova mész ember? – Megyek, mégiscsak bedugom a szélnek a likját! Az éjjel meg- szálltam két öregnél, a vénasszony elkérte a diómat, amit adtál, ki- nyitotta, s a diót is, s ami kijött belőle, azt is mind elvették. – Mindent elvettek? – El. – Na, ne búsulj! Itt egy kankósbot. Menj vissza az öregekhez, kérjed szépen őket, hogy adják vissza a diódat. Ha nem adják, csak mond a botnak: Kankós, kankós, kankózzál! Kankós, kankós, kan- kózzál! Az ember elvette Krisztus urunktól a botot, visszatért a vének- hez. Azt mondta az öregasszonynak: – Nénikém, adja vissza a diómat, hogy gyűjtsek bele mindent, s vigyem haza a gyermekeimnek! – Nem adom én! – S nem? Na, ha nem, úgyis jó! Kankós, kankós, kankózzál! Kankós, kankós, kankózzál! A bot vágni kezdte a vénasszonyt s az urát. Táncot járt a hátukon. – Jaj, jaj, asszony, add vissza ennek az embernek a dióját, s adj vissza mindent, mert ha nem, ez az átkozott kankósbot még meg- öl. Az öregasszony visszaadta a diót, a szegény ember belegyűjtötte a sok jószágot, s hazament. A felesége megszidta: – Ember, hol a nyavalyában ültél ilyen sokáig? A gyerekek szin- te éhen vesznek! – Ó, hallgasd meg, hogy jártam! – Jó, jó, de mit hoztál? – Hoztam egy diót. – Egy diót?! S hát azzal én mit csináljak? – Gyere ki az udvarra! Na, kimennek az udvarra. Azt mondja az ember: – Dió, nyílj ki! A dió kinyílt, s az udvar megtelt marhákkal, lovakkal, disznyók- kal, kecskékkel, pulykákkal, ludakkal, s még Isten tudja mivel nem! – Ember, ez mind jó, de lisztet nem hoztál. Miből süssek kenye- ret? – Na, hagyd el, megyek, s hozok lisztet is – mondta az ember. Vette a teknőt, elment újra a városba, a piacra lisztért. Térült, for- dult, megvette a lisztet, s indult is haza. Alig ment egy sóhajtásnyit, jött egy nagy forgószél, s a lisztet mind egy szemig kifújta a teknő- ből. Mérges lett az ember: – No, állj csak meg, szél! Ezt nem hagyom annyiban. Indult is, hogy bedugja a szélnek a likját. Megtalálkozott Krisztus urunkkal. Kérdezte Krisztus urunk: – Hova, hova, jóember? – Ó, uram, a szél megint kifújta az összes lisztet a teknőmből! Nincs, amiből a feleségem kenyeret süssön. Megyek, s csak is be- dugom a szélnek a likját. – Ne menj sehova! A szélnek a likját úgyse tudod bedugni! Adok egy zsákot, míg haza nem érsz, ki ne oldd! Ebben lesz minden, ami nektek kell, s soha nem fogy el. Csak annyit mondj neki, hogy nyílj ki, zsákom! Az ember nagy örömmel a vállára vette a zsákot, s hazaindult. Ment, ment, menegetett. Újra csak megesteledett egy faluban. Fá- radt volt, éhes volt, gondolta, hogy bekérezkedik valakihez, hogy egy kicsit megpihenjen. Egy fiatal párhoz beszállt. Jószívvel fogad- ták, vacsorát is adtak, az emberecske bort is hozott az útonjárónak. Beszélgettek. Kérdezte a gazda: