14 Szék laudációja Magyar Örökség-díj, 2011. június 18. „A hetvenes évek népművészeti, folklorisztikai érdeklődésében kiemel- kedő szerephez jutott a közép-erdélyi Szék sajátos, vonzó, régies kul- túrája, amelyet sokáig csak a szakemberek ismertek. [...] A hetvenes évek elejétől mintegy zarándokhellyé válva, szinte minden más – ré- gebben ismert – magyar népcsoport kultúráját megelőzve, rövid idő alatt beépült a köztudatba, ami elsősorban éppen zenéjének és táncá- nak köszönhető.” – írta Martin György 1981-ben, a Szék felfedezése és tánchagyományai című cikkében, majd röviden felvázolta a telepü- lés történetét is. „»Szék város« nagyközség [amelynek nevét a helyiek Szík-nek ejtik, ahogy ezt a román átírás is bizonyítja: Sic] a közép-er- délyi Mezőségen az egykori Szolnok-Doboka megyében (ma Judeţul Cluj), található. Désakna, Torda, Kolozsakna mellett a nagymúltú kö- zép-erdélyi sóbányák egyike volt, nevének eredete is a sóra utal. Szabad királyi városként először III. Endre 1291-es oklevele említi. A közvet- len királyi fennhatóság és városi önkormányzat korai, zavartalan pol- gári fejlődést biztosított magyar, székely és szász eredetű lakosságának. A város jelentőségéről a középkorban több okleveles említés tanúskodik. [...] Az 1717-es tatár betöréskor hatszáz embert, lakosainak csaknem a felét elhurcolták. Ennek emlékét máig őrzik a székiek (még az elhurcol- tak nevét is számon tartva) az augusztus 24-i, ún. Birtalan-napi gyá- szukkal és szigorú böjtöléssel. Szék város újkori hanyatlását a helyi só- bányászat jelentőségének csökkenése, majd megszűnése (1812) okozta. Az elzárt, nehezen megközelíthető település paraszt-polgári mezőváros- sá válik, s 1874-ben városi rangját is elveszítve, visszaminősítik nagy- községgé. Még így is sokáig a legnépesebb magyar falvak közé tartozik: a század elején 3200, ma 5000 lelket meghaladó település, a negyvenes évek elején önálló választókerület. Szék református magyar lakói városi tudatukat és régi mezővárosi kultúrájukat máig megőrizték.” Hagyományaik sajátos értékeire csak a harmincas évektől, a meg- újuló népművészeti érdeklődés következtében figyeltek fel. 1940 őszén Kodály Zoltán széki hímzések láttán hívta fel Lajtha László figyelmét a népzenei tekintetben még ismeretlen területre: „Ahol ilyen szép és sajátos hímzések élnek még ma is, kell ott – mondotta – valami érdekes muzsikának is lennie. Lelkesen beszélt s erősen biztatott a széki útra.” – írja Lajtha első széki beszámolójában. A széki zene- hagyomány felfedezésének nagy szerepe lett a magyar népzene egé- széről kialakuló – korábban egyoldalú – kép módosításában: kide- rült, hogy gazdag és fejlett hangszeres népi tánczenénk is van. Lajtha László legnagyobb népzenei felfedezése és tudományos munkája a széki hangszeres- és dalkultúra feltárása, rögzítése és köz- readása volt. Ennek nyomán nemcsak a hangszeres zene tudomá- nyos kutatása, hanem népszerűsítő feldolgozása is megindulhatott. 1969-re Kallós Zoltán, Martin György és Sztanó Pál a Román Tu- dományos Akadémia kutatóinak közreműködésével elvégezte a tel- jes széki tánckészlet korszerű, hangosfilmes rögzítését is. 1971-ben Sárosi Bálint rádiós előadásán felbuzdulva, Halmos Bé- lával (egyetemi hallgatókként) elhatároztuk, hogy megtanuljuk a széki muzsikálást, eredeti formájában. Ehhez Lajtha László parti- túrákat is közlő széki monográfiája volt az elsődleges segítségünk, majd Martin György tanácsára elutaztunk a helyszínre is, hogy élő mivoltában figyelhessük meg ennek a zenélésnek a technikáját. A budapesti táncházmozgalom kialakulására a legdöntőbb hatással a még prosperáló széki táncház volt, mind zenei, mind táncos vo- natkozásában. Az élő hagyományhoz való kapcsolódás lehetősége életünk legnagyobb adománya volt. Első látoga- tásunk alkalmával Ádám István „Icsán” muzsikált a táncházban a fiaival. A tőle kapott instrukciók jelentős mértékben felgyorsították a tanulási fo- lyamatot és utat nyitottak más tájegységek zené- jének elsajátításához is. Miután a budapesti tánc- házakban is megszólaltak ezek a zenék, kiderült, hogy a magyar hagyományoknak ez a része, a ze- ne és tánc is megmenthető a jövő számára, még- hozzá eredeti formájában. Kodály Zoltán elkép- zelései a gyakorlatban is igazolódtak: „A népha- gyomány nem töltötte be rendeltetését azzal, hogy a nép zeneéletét ellátta. Köze van még az élethez, a mindnyájunk mai életéhez.” Ez volt a legnagyobb tanulság, amellyel a magyarországi táncházmoz- galom, a folklórkutatással karöltve, az egész világ- nak példát tudott mutatni. És ebben felbecsülhe- tetlen érdemei vannak a Szék dolgos népe által megőrzött inspiráló hagyományoknak. Sebő Ferenc A Magyar Örökség-díjat a magyarság kiválóságainak és érté- keinek megismertetése céljából 1995 őszén a Magyarországért Alapítvány alapítója, Farkas Balázs javaslatára hozták létre. A díj alapításakor adták ki az alábbi nyilatkozatot: „Tapaszta- lataink szerint az utolsó ötven év magyar történelme és benne tár- sadalmi, tudományos, kulturális múltunk igaztalan, torz módon je- lenik meg a közvélemény előtt, és sok esetben a negatív történések vannak túlsúlyban. Szükséges tehát, hogy megnevezzük azokat a felemelő tényeket, erőfeszítéseket, építő személyiségeket, melyek ki- egyenlítik az említett hamis arányokat, illetve akik létükkel és sze- mélyes teljesítményükkel valóságos egyensúlyt teremtenek. Ettől re- méljük, hogy a világ pozitív eseményei közé emelkednek azok a té- nyek, amelyek a magyar önazonosság-tudat szempontjából megha- tározóan fontosnak minősíthetők.” A díj nem jár pénzjutalom- mal, oklevélben örökítik meg a díjazott teljesítményét. A Ma- gyar Örökség-díj elismertjeinek kiválasztásakor az alulról építkező demokrácia elve valósággá válik: bármely magyar állampolgárnak jogában áll a díjra javaslatot tenni. A népes bíráló bizottság az így beérkezett javaslatok közül választja ki évente négy alkalommal a díjra érdemes hét-hét személyt, teljesítményt, intézményt, együttest.