33 mai népművészeti alkotók, folyamatos a népi kultúra iránti figye- lem egy széles közönség körében, mégis felületesség jellemzi a népi kultúráról alkotott általános képet Magyarországon. A népi kultúra, illetve a népművészeti mozgalom viszonya a ma- gas kultúrához, a művészet egészéhez sajátságosan hasonló a nép- rajztudomány helyzetéhez a történettudományok körében: világ- színvonalú teljesítményt nyújtanak – mégis küzdeniük kell a széles- körű társadalmi elfogadtatásért, a művészeti és tudományos presz- tízsért, olykor a létezésért is. Nem kell azonban tudósnak lenni ahhoz, hogy szembetűnjön a köznapi életben is a népművészet halmozottan hátrányos helyzete a magyarországi kulturális ágazatok között. A népművészet – a köz- művelődési és részint az iparművészeti szférákkal karöltve – a ha- gyományos közmegítélés szerint nem része a „magas kultúrának”, a „Grand Culture”-nek. Pedig a mindennapok műveltségére, a kör- nyezeti kultúrára, a közízlés formálására ezeken a méltánytalanul kezelt területeken lehet(ne) a legközvetlenebbül hatni. Ezzel szemben a népművészeten bárki gúnyolódhat, rovására hirdetések, reklámok jelennek meg a médiában, a tömegkommu- nikációban. A televízióban az egyik bank úgy népszerűsítheti ma- gát, hogy a váratlanul „népitáncolni” kezdő emberekre értetlenül néző kuncsaftoknak azt mondja, mi nem ilyen meglepetésekkel várjuk önöket, hanem remek kamatformációkkal. Pár éve tele volt a főváros olyan plakáttal, amely szerint „Az életben mindent ki kell próbálni, kivéve a vérfertőzést és a népi táncot”. A színházi és tele- víziós kabarék állandó figurája a műtájszólású műparaszt, aki bu- ta, mint a tök. Most húsvéthoz közeledve az óriásplakátok szövegei azt hirdetik, hogy piros tojás helyett nyomtatót vagy számítógépet vegyünk. Nem is folytatom, látnunk kell, hogy a globalizálódó vi- lág tömegkommunikációja nem csupán közömbös a népi kultúrá- val szemben: egyenesen eldobni való ócskavasnak állítja be, a meg- haladott, avítt paraszti világgal együtt. Az értékek melletti kiállást nehezíti, hogy az élő népművészet valódi alkotásai mellett minden területen jelen van az üzleti szempontból versenyképesebb bóvli, amit a köznapi ember és a turisták – sok esetben a különböző mé- diumok is – nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak megkülönböz- tetni. A népzene mellett ott a magyar nóta, a kézműves alkotások mellett a Váci utcai mű „folk art”. A képzetlenség és a népi kultúra felszínes ismerete árad a szí- nes-szagos fotóalbumokból, amelyek sorra jelennek meg Erdély- ről, csak éppen a fotós nem tudja, mit fotografált le, a szerző, hogy miről ír. A népművészet értékeinek megismertetésében még a leg- többet tévő médium, a Duna Televízió rendszeres székely adásának felvezető képsora is a Királyföld szász településképeiből összevágott klip. Van tehát min dolgoznunk. Nagyobb baj, hogy a népművészet értékeit sok esetben a kultú- rával hivatásszerűen foglalkozók egyáltalán nem ismerik. És abban a hiszemben, hogy amit nem ismernek, az csak silány lehet, előíté- leteiket nem is titkolják. Kedvenc, sokat emlegetett példám, hogy mikor egy pénzosztó grémiumban a kultúra legkülönbözőbb te- rületeiről delegált szakemberek körében bemutatkoztam, hogy én jöttem az NKA Népművészeti Kollégiumából, akkor az egyik kul- turális menedzser azt kérdezte tőlem, hogy: „Te fúrsz-faragsz, vagy táncikálsz?” Körülbelül ezt jelenti tehát számára – és tartok tőle sok más kulturális menedzser számára is – a népi kultúra művelése. Há- rom esztendeje volt a Bartók-év. Az imént említett grémiumban a kiemelt jelentőségű események terén teljes konszenzus volt, hogy a Bartók tematikájú komolyzenei rendezvényeket támogatni kell. A bartóki gondolat – divatosabban: a Bartók-modell – meg nem ér- tésére enged következtetni, hogy viszont a népzene támogatására magyarázattal kellett szolgálnom kurátortársaim felé, a kézenfekvő összefüggésre fel kellett hívni a figyelmet, hiszen a világhírű zene- szerző volt az egyik első népzenegyűjtő- és feldolgozó hazánkban. Nyilvánvaló, hogy a népművészetnek is szüksége van mecenatú- rára, erkölcsi támogatásra, ezért volt megvilágító erejű a történtek kapcsán a felismerés, hogy milyen nélkülözhetetlen a népi kultú- rára fordítható pénz elosztóinak nyitottsága, elfogulatlan megértő készsége, és főleg a művészeti pluralizmus iránti elkötelezettsége. Gyakran teszik fel a kérdést: ha megszűnik a hagyományos pa- raszti kultúra, miért van még szükség a néprajztudományra? Ezzel párhuzamosan: ha már csak elvétve él együtt funkcionálisan a ha- gyományos paraszti világgal a kézművesség, a néptánc és a népzene, akkor létezik-e még népi kultúra, van-e még élő népművészet? Az európai társadalmak változásából, a parasztság egyre gyorsabb ütemű megszűnéséből, az akulturációból, valamint a globalizáció- ból következő társadalmi átformálódás parancsolóan szükségszerű- vé teszi, hogy a népi kultúra művészeti, közművelődési értelmezé- se időről-időre megújuljon. Újra meg újra bizonyítania kell, hogy a népi kultúra gazdagítja, színesíti a nemzeti kultúrát, hogy egyedi értékei nélkül sokkal szegényebb lenne a magyar művelődés. Ezzel összhangban a társadalmi változások elméleti szemléletváltozásra, módszertani megújulásra késztetik a néprajztudományt, hogy az új társadalmi folyamatokat, jelenségeket is értelmezni tudja. Magyarország folklór nagyhatalom Európában. Amíg Nyu- gat-Európában a XVIII. században lehettünk tanúi az egyes nem- zetek – németek, skandináv népek stb. – népművészeti kivirágzá- sának, addig a magyar népművészet egészen más dinamikájú regi- onális fejlődési utat járt be. Magyarországon a XIX. század máso- dik fele, és részint a XX. század eleje jelenti a népművészet virágko- rát, amely időszakban Nyugat-Európában már az elszíntelenedés, a nemzeti jellemzők helyett valamiféle egységesülő populáris kul- túra elterjedését figyelhetjük meg. Szerencsés módon Magyarorszá- gon ezzel a viszonylagosan kései, páratlan népművészeti virágzás- sal karöltve fejlődött világszínvonalúvá a néprajzkutatás is. Aztán a két világháború közötti, a folklór, a tárgyi világ és a kultúraelemek vizsgálatára koncentráló nemzedék tanítványai nemcsak átvették az angolszász, francia, német, svájci és skandináv etnológia tanul- ságait, de elvégezték azokat a nagy alapkutatásokat, megteremtet- ték azokat az elméleti szintéziseket, amelyekben a „saját kultúráját kutató”, Lajtán inneni etnográfus is a világ élvonalába tartozó kul- túra- és társadalomkutatásokkal összemérhető és mindenütt elis- mert minőséget alkotott. Ugyanez a szoros összefonódás jellemezte a népművészeti revival mozgalmak és a néprajzkutatás egymást segítő kapcsolatát. Nincs a világon még egy olyan népzene- és táncházmozgalom, amely mögött olyan világszínvonalú tudományos háttérmunka (népze- ne- és néptáncgyűjtés, feldolgozás és elemzés) állna, mint a magyar mögött. Legjobb táncegyütteseink azon a magyar táncpedagógiai módszeren nevelkedtek, amely az autentikus, improvizatív tánc- kultúra hagyományaira alapozódik, külföldi elismertsége és nép- szerűsége csak a zenére nevelés Kodály módszeréhez hasonlítható. A magyar népművészet iránti hazai és a folyamatosan erősödő kül- földi érdeklődés tehát nem véletlenszerű fellángolás, nem múlé- kony divat. Ezért van, hogy a Mesterségek Ünnepére, erre a messze földön híres „budapesti népművészeti búcsúra”, amelyet Budapes- ten a Budai Várban rendeznek meg minden év augusztusában, tu- risztikai-idegenforgalmi-nemzetgazdasági szempontból is jelentős tömegek, tízezrek zarándokolnak. Ahogy a népművészeti mozgalom történeti mélységét, tudomá- nyos hitelességét, művészeti érvényességét segíti a néprajzkutatás, úgy a néprajz számára is nélkülözhetetlen a népművészeti mozga- lom, mint az alkalmazott néprajztudomány egyik fő területe. A helyi közösségek – részint a rendszerváltozás utáni sorozatos, máig tartó gazdasági traumák hatására – fokozottabb érdeklődéssel for-