9 ra vonatkoztatva Bartók, aki a népek testvérré-válásának eszméjétől vezérelve hozta létre a maga népzenei fogantatású mozaikját. Az- óta sajnálatos módon csak keveseknek sikerült olyan elemi erővel és a legszélesebb közönség számára is olyan könnyen átélhető mó- don felmutatni ezt az alapigazságot, mint a Pannon dalok kitalá- lóinak-előadóinak. Jujujujuj és of of of of – énekelte Rost Andrea a zsidó zenei blokk egyik legsikerültebb számában, az erdélyi zsidó népzenére alapozott Doinăban. Románul is of, szlovákul is joj, ma- gyarul is jaj. Ezek az átlagos szótárak által elhanyagolt, bár meta- kommunikative a legtöbbet eláruló indulatszavak – a sort hirtelen- jében csak a Valkűrök lovaglásától (Ho-jo-to-ho! Hei-ha!) a Csár- dáskirálynő belépőjéig (Haj-hó!) tudom folytatni – arra figyelmez- tetnek: több nyelvről van ugyan szó, de csak egyetlenegy európai kultúrkörről, egyetlenegy humanista kultúráról. Nagyon nagy kár, hogy erre csak manapság illik rájönni: soha nem lett volna szabad elfelejteni. De vizsgáljuk meg közelebbről azt az imponáló zenei tudás- anyagot, amely képes volt ezt a nemes eszmeiséget sikeresen hor- dozni, illetve közvetíteni! Az elsőnek műsorra tűzött népzenei produkciót egy koboz-, illetve cimbalom-kíséretes fujara (szlo- vák népi basszusfurulya) vezette fel, egy lídes eufóniában tobzó- dó rögtönzéssel. Utána Rost Andrea bársonyos tónussal, de nem operai hangon intonált a-hangzóval, tehát szöveg nélkül kezdett énekelni. Gyönyörűséges melizmája olyan zenei magas-fennsíkról szólt, ahonnét széttekintve a folytatás különösebb fennakadás nél- kül ugyanúgy lehetett volna Alleluja, mint Árva vagyok. (A kezdő- sor és a szám címe: Érik, érik a cseresznye.) A többek között a Tisz- telet Kodály Zoltánnak című számot, illetve egy Mária-ének feldol- gozását is tartalmazó magyar népzenei részben az énekek alapjait több strófás népdalok képezték, amelyeket lenyűgöző hangszeres közjátékok színeztek és kovácsoltak egybe (a közönségnek viszony- lag ritkán volt alkalma tapsolni). Közben persze megvolt az a nagy és emlékezetes pillanat, amelyben Rost Andrea az egyik népdal (A paládi temetőben) zárósorát kíséret nélküli cadenzaként a közön- ség elé tárván, diszkréten és jelzésszerűen, de a leghatározottabban felvillantotta elképesztő technikai tudását és zseniális stílusérzékét. A cigány népdalok hallgatása közben még egyszer elmerengtem Frölich rabbi szóképén: a pannon mozaikból ezen az estén bemu- tatott három kocka tényleg közelebb van egymáshoz, mint ahogy azt eddig képzeltem volna. Tényleg nem a szöveg, nem nyelv a lé- nyeg, hanem az ezeket szorosan összefűző nagybetűs Zene (egyéb- ként a magyar és cigánynyelvű szöveg valószínűleg arra utal, hogy ugyanazt a népdalt mindkét közösség magáénak érzi). A Jávori Ferenc által egyenként felkonferált klezmer-zenei szá- mok, mint kiderült, ezer szállal kötődnek ugyan a cigány és a ma- gyar népdalokhoz, mégis egy másik zenei stílust képviselnek, mely az előbbiekénél már a kezdetektől fogva közelebb állt a műzené- hez. Az első három szám (Meydele, Tateshi, Pripecsik) nagy epikus formában elbeszélt történeteihez helyenként nótaszerűen melan- kolikus, másutt pulzusszámot emelő dzsesszes, néha meg az an- golszász popkultúra lírai megszólalásait idéző zene társult. A már említett Doină igen figyelemreméltó interetnikus vonásokat mu- tatott: a román vokális siratót (erre a műfajra utal a szám címe) az erdélyi zsidók átvették és hangszeres kísérettel, illetve a lassút köve- tő gyors résszel egészítették ki. Jávori Ferenc feldolgozásának ver- zus-refrén szerkezetű vokális lassú része rondótémaként működött, melyhez két gyors hangszeres epizód csatlakozott. A feldolgozás ebben a formában műzene, de minden mozzanata népzenére ve- zethető vissza: szintetikus (= magasabb szinten összefoglalt) és fan- tasztikus. A legismertebb jiddis dal (a varsói gettóra utaló szöveg- gel ellátott Dona-Dona) után végül egy moll-keringő következett, a legihletettebb európai műzene-repertoárhoz felzárkózó kroma- tikus középszólamokkal. A Tumbalalajke táncos lendületét ráadá- sul még le is lassították (a történet fordulópontjának megjeleníté- se természetesen Rost Andrea jutalomjátéka volt), hogy aztán har- cias-risoluto modorban sodródjon az utolsó, félek leírni: orgiaszti- kus karakter-variációba. A két különböző zenei-szakmai előéletet maga mögött tudó énekesnő, a népzenében korántsem bizonytalan léptekkel, hanem bizony zavarba ejtő céltudatossággal hont foglaló nemzetközi hí- rű operacsillag, és az általa felkért – egyébként szintén világklasz- szis – magyar népdalénekesnő egy koncerten való fellépése fénye- sen bizonyított egy másik, ezúttal hét évszázaddal korábban az el- méletíró Johannes de Grocheio, illetve a L’homme armé-miséjébe népdalt illesztő Johannes Ockeghem által felismert alapigazságot. Lehet, hogy több műfajról van szó, de egyetlenegy – s méghozzá: jó – zenéről. A műzenei grácia és a népzenei múzsa teljesen termé- szetesnek ható összefogása tabukat döntve fokozta a felszabadu- lás-élményt, s ezzel a lehető legtávolabb állt a primadonnák riva- lizálásától (melytől hemzseg a zenetörténet), de a népzenéből is- mert virágok vetélkedésétől is. A bel cantóra szocializálódott Rost Andrea igenis tudta a hangját úgy használni, hogy semmilyen stí- lustörés nem keletkezett kettejük produkciója között. Nem csak akkor, amikor Szilvia vokálozott Andreának, vagy amikor egyen- rangú társakként énekeltek egyszerre. Mikor külön-külön szólal- tak meg, s ki-ki saját specifikumának a legjavát adta, az is megle- pően közel került egymáshoz. Kettejük színpadi jelenléte és előadói stílusa azonban elgondol- koztató eltérést mutatott. Az operai hagyományokat gyakorló Rost Andrea értelemszerűen az arcát használta a drámai folyamatok és helyzetek érzékeltetésére. Hihetetlen átéléssel és érzékenységgel. Ez különösen a koncert végére időzített klezmer epikus nagyfor- mák előadásakor tűnt az egyetlen lehetséges, egyszersmind zseni- ális megoldásnak, csakhogy a magyar és cigány népdalok esetében is rendkívül kifejezőnek bizonyult. Bognár Szilvia, mint a táncház- mozgalmon felnőtt, szintén nagyformátumú előadó-személyiség (úgy tűnik: tudatosan) azt az attitűdöt hozta, amit az autentikus népi adatközlőktől látni. Tudjuk, a népzenében általában, a balla- dában különösen a drámai személyek megszólalása nem teátrális gesztus, hiszen a szöveg és a zene viszonya nem tesz különbséget a cselekmény elbeszélése és a szereplők megszólalása között; azaz a zene arra szolgál, hogy megteremtse a szöveggel való azonosulás- hoz szükséges intenzív koncentrálás tudatállapotát. Bognár Szil- via ebben a szellemben nem előadta, hanem saját személye helyett a zenét előtérbe helyezve, elővezette a dalokat. Ennek mimikai esz- közéül egy egyébként rendkívül rokonszenves és szintén kifejező, ám maszkszerűen megmerevítettnek ható mosolyt használt. A revelatív koncepció, az egyenletesen magas színvonal és – ha lehet ilyet mondani – a fokozatosan egyre élvezetesebbé váló hang- versenyélmény mellett a projekt legnagyobb pozitívumának mégis azt tartom, hogy Rost Andreáéknak sikerült egy, a hagyományok- ra támaszkodó, mégis tendenciózusan naprakész zenei világot lét- rehozni (ha tetszik: olyan világzenét, mely a világ bármely pontján megállja a helyét), amelyet a legelső hangtól a legutolsóig beragyog az etikus tartalom. Méghozzá egy igen emelkedett, fenséges éthosz. Rost Andrea magától értetődő természetességgel folytatni kívánja a népdaléneklést, illetve a Pannon dalokat. De máris új terven tö- ri a fejét: e human voice címmel a bel canto mellé kíván helyezni néhány Európán kívüli (török, arab, indiai és japán) éneklési tech- nikát, hagyományt. A Pannon dalok alapján a minőségre lehet kö- vetkeztetni, de az, amit konkrétan hallani fogunk, ha a műsor el- készül, kitalálhatatlan. Németh G. István (fotó: Dusa Gábor)