45 három kategóriában is tevékenykedik. Ilyen esetekben konkrét művekre utalok majd. Marton egy írásában szemléletesen rávilá- gít erre a jelenségre: „Több mint vissza-visszatérő kérdése, inkább di- lemmája a world musicnak, hogy a tradicionális népzenékkel milyen szinten azonosítható. Elidőzve a Muzsikás együttes (és vele a kezde- tektől együttműködő Sebestyén Márta) életművénél, jellemző példá- kat találunk a tradicionális előadásmód és az autonóm feldolgozások (sőt, a népzenei ihletettségű eredeti művek) területén egyaránt, hiszen az erdélyi vonós parasztzenét híven tolmácsoló Hazafelé, vagy az er- délyi zsidó népzenét feltáró Szól a kakas már éppoly kirívó nemzetkö- zi visszhangot keltett, mint a bartóki gyűjtőélmények nyomába eredő – és Alexander Balanescuval klasszicizált – Bartók album.” Lehetne még etnikai alapon is csoportosítani – mint ahogy te- szik is ezt sokan –, de ezt én nem tartom igazán lényegi szempont- nak az alapkategóriák felállításánál. Ugyanis az, hogy délszláv, ci- gány, magyar vagy zsidó népzenei anyagból indul ki valaki, az nem zenei és esztétikai kategória, tehát nem fejezi ki sem a népzenéhez való kapcsolódás vagy az attól való eltávolodás mértékét, sem a ze- ne funkcióját, sem stílusát. Ettől persze még célszerű használnunk a délszláv, balkáni, ruszin és roma vagy klezmer megjelöléseket, de csak előtagként. Ma már az sem lényeges talán, hogy a felosztásnál vegyük esetleg figyelembe azt, hogy csak akusztikus vagy félig, ne- tán teljes mértékben elektromos, elektronikus hangszereken szó- lal-e meg a zene. Mivel hangosítást már a legtöbb helyen használni kell, zeneesztétikai szempontból nem mérvadó, hogy a kobza fel van-e szerelve esetleg hangszedővel, ha pl. autentikus csángó nép- zenét játszik rajta, mondjuk Bolya Matyi. Az sem, ha Nikola Pa- rov vagy Cserepes Károly az etnikus hangszereket szemplerek se- gítségével építik be kompozícióikba. Tehát az az idő elmúlt, ami- kor ezt a zenét az különböztette meg pl. a beat-től, hogy akuszti- kus hangszereken játszák. * Táncházi muzsika Ha már így alakult, hogy az autentikus népzenét is a világzene rendjébe soroljuk, mindenképpen érdemes néhány olyan jelen- ségre utalnunk, melyek valóban rokoníthatók a világzene kelet- kezésének és változásának tipikus jegyeivel, melyek egyébként az eredeti népzene változásait is eredendően jellemezték. Volt először ugye a széki táncrend. A régiektől (Dobos Károly, Ádám István „Icsán”) ismert archaikus repertoár a hetvenes években kezdett le- cserélődni. Moldován „Ilka” Gyurika már a Trombitás Frédit ját- szotta a bandájával csárdásként, persze a hagyományos stílusban. Azok a régi, Lajtha féle felvételek, amikről még mi tanultunk, a mai táncházas előadók számára már szinte ismeretlenek. Néha fia- talok előtt előhozok egy-egy régi széki nótát, és csak néznek. Meg- változtak a tempók harmincöt év alatt, sőt a díszítés és a játékmód egyéb sajátosságai is. A maiak más, későbbi gyűjtésekből és adat- közlőktől tanulnak már. Aztán sokat beszélgettem pl. a kalotasze- gi Fodor „Neti” Sanyi bácsival. Elmondta, hogy kisfia egy időben gyakorolt valami műzenei etűdöt a szomszéd szobában, kottából. Elég hosszasan hallgatta az öreg, míg nem bírta visszafojtani a kre- ativitását és csinált a témából egy legényest. Úgy is hívta aztán, hogy „Koncertlegényes”. Attól fogva rendszeresen játszotta tánc alá, és a környékbeli falvakban is elfogadták az emberek, s így szer- vesen beépült a Nádasmente zenei hagyományába. Hozhatnám a Técsői Banda esetét is. Cimbalmosuk, Csernavec Misu tavaly no- vemberben már halálos betegen utazott haza a turnéról. Ezért ka- rácsony előtt már egy jóval fiatalabb, tanult, virtuóz cimbalmossal jöttek át Jóskáék Magyarországra, aki a kiscimbalom mellett pe- dálos cimbalmon is remekül játszik. Látszólag ugyanaz a reperto- ár, de már sejthető, hogy változások lesznek. A régi darabok egy része kihull majd, és új, kommerszebb dallamok jönnek a helyük- be. Egy ember cseréjétől, aki inkább alázattal, mint képzettséggel muzsikált ötven éven át, egészen másképpen szól a banda. Bizo- nyos tekintetben jobban, fontos dolgok viszont elvesztek az össz- hatásból. Valami létfontosságú fény elkezdett távolodni a zenéjük- ből. Az olyan hatások sem lényegtelenek, mint amikor Bob Cohen meghívta őket legújabb lemezére, és két-két új zsidó dallamot ta- nultak kölcsönösen egymástól. Azóta a zenekar rendszeresen mu- zsikálja a Bobtól tanult számokat a koncertjein. Példaként hozhatom fel itt azt, amikor a táncházak kezdeti idő- szakában Timár Sándorék a somogyi táncrendet kezdték rekonst- ruálni, olyan tánc, hogy „dudálás”, azon a tájon sem létezett. Du- da és archaikus dudaszó mellett jól énekelhető, szép dallamok vi- szont léteztek. Mesterségesen alakított ki tehát egy felvezető kö- zösségi körtáncot az ugrós és csárdások, meg a karikázó elé, amely azóta hagyományosan működik a táncházakban, ha dunántúli anyag kerül sorra, Japántól Dél-Amerikáig. Említhetném azt is, ahogyan a moldvai tánczene budapesti dialektusa kialakult. Agócs Gergő – mint néprajzos – berzenkedik is rendszeresen, hogy hege- dű-dob-furulya-koboz felállás soha nem volt Moldvában. De lehe- tett volna és most már ott is van. A legortodoxabb táncházas zene- kar is kénytelen valamit mindig újítani a muzsikáján. Máshonnan származó, de odaillő dallamokat illeszt be a rendbe, egy-egy dalt az énekelhetőség miatt más hangnembe tesz át, mint ahogy azt a gyűjtésben hallotta, szövegeket vándoroltat egyik dalból a másik- ba, egyik tájról a másikra. Ha nincs négyhúros brácsája, akkor há- romhúroson kíséri a szatmárit, ha nincs dudása, akkor hegedűn játssza a dudanótákat, s vég nélkül sorolhatnám. Ettől élő a dolog, s cseppet sem félő, hogy valami pont az ilyen kis dolgok miatt vá- lik esetleg hiteltelenné. A klarinét és a harmonika sem olyan régi hangszer a népzenében, a tárogatóról nem is beszélve. A rezesek tán ha száz éve fújnak paraszti tánczenét, de ha jól meggondoljuk, a falusi cigányok hegedülése is csak néhány száz éves. A falusi tánczene mindig a közösség igényei és az adott lehető- ségek mezsgyéjén alakult és változott századokon át, olykor bizo- nyos divathullámok hatását is magába olvasztva. Ez így zajlik vá- roson is, tehát a mi táncházainkban is. Sőt azt is bátran kijelentem, hogy ennek visszahatásai is vannak az egész magyar nyelvterüle- ten. Elképzelhetetlen volt péterfalvi nagyanyám idejében például, hogy kalotaszegi legényest táncoljanak csak úgy, a maguk szóra- koztatására, kipirultan versengve az ugocsai kamaszok, tinédzser lányok obszcén csujjogatásaival kísérve. Azt is érdemes lenne figye- lemmel követni, hogy mondjuk a szászcsávásiak nyugati ismertsé- ge, gyakori külföldi turnéik, milyen hatással vannak repertoárjuk alakulására, játékmódjukra, felállásukra, megjelenésükre. Vagy a nagy fesztiválok, ahol pl. egy ruszin zenekar találkozik moldvaiak- kal, erdélyiekkel vagy felvidékiekkel, milyen változásokat eredmé- nyez náluk kölcsönösen. Mit visznek haza onnan, mi az, ami élet- képes a saját közegükben? Ugyanazt játsszák-e otthon is, amit a vi- lág nagy színpadain? Hogyan és miért vedlik át egy-egy táncházas zenekar farmerből és parasztingből egy tájegység jellegzetes vise- letébe? Muzsikálhatunk-e somogyi népzenét gyimesi posztómel- lényben? Mennyire hagyományőrző pl. a joggal sikeres és elemen- táris Parno Graszt együttes, ha azt vesszük alapul, hogy a Paszab községi cigánysoron soha nem használtak sem tamburát, se gitárt, se nagybőgőt? Viszont „Rávágok a zongorára” c. első lemezükkel 2002-ben Magyarországról elsőként kerültek fel a világzene euró- pai slágerlistájára (World Music Charts Europe -WMCE). Szóval, bárki bármit is mond, szent meggyőződésem, hogy a táncházi kö- zegben is folyamatos a stilizálás, folytonos az innováció, s a feldol- gozás igényének minimuma állandóan jelen van. Elkerülhetetlen. Kiss Ferenc (folytatása következik)