30 folkMAGazin ket hallott édesanyjától, aki egyébként is az éneklést eredeti funkciójában hasz- nálta, munka közben, akár fõzött, akár mosogatott. Ilyen természetes közegben a kisgyermek is sokkal hamarabb elta- nulja a dalokat szüleitõl, mint ahogy az életkora szerint egy óvodai-iskolai kép- zésben várható lenne. Példának egyik 1977-es élményét említi, amikor Mold- vában járt, s egy kétéves gyermektõl egy elég bonyolult dallamú éneket hallott, aminek ráadásul a szövege se volt akár- milyen: „Asszonyok, asszonyok, értsük meg egymást, Szeressük az urainkat, de még jobban mást!” Õ maga már három éves korában zenei óvodába járt, s ter- mészetesen elsõsorban az óvodai repertoárt ismerte, de édesanyjától is számos dalt megtanult, melyek közül egyet el is énekelt. Azt vall- ja, hogy bár általában a gyermek életkorától függõ- en bizonyára vannak min- den korosztálynak jobban megfelelõ tananyagok, ter- mészetes környezetben egy négy-öt éves gyermek egy nyolcadikos vagy tizedik osz- tályos iskolai tanuló fejlettsé- gi szintjének megfelelõ dalo- kat is képes megtanulni. Ráadásul a kisgyerek egyéb vonatkozásban is nagyon komolyan veszi, amit apjá- tól, anyjától tanul, azok alap- ján kialakul benne egy világ- kép, egy értékrend. Elmesélte, hogy öt éves kora környékén családjuk gyakran összejött Vásárhelyi László, a híres kore- ográfus famíliájával. Ilyen alkalmakkor õt és öccsét is gyakran megkérték, hogy énekeljenek, s erre nem kellett sokat unszolni õket. Laci bácsi ezekrõl titok- ban felvételt készített, s néhány évtized elteltével CD-re másolta azokat, és meg- lepetésként átadta neki. Õ csodálkozva hallgatta, hogy a népdalokat mindjárt a „Talpra magyar” elszavalása követte, ami azt mutatja, hogy valahogy már akkor, gyermeki fejében összeállt vala- mi, ami a „hazát” jelentette. Édesanyjától megtanulta az éneklés örömét, ennek a tevékenységnek egész szelleme, érzete ráragadt, s természe- tessé vált számára, hogy a dalolás jó. Még akkor is, ha valami szomorút éne- kel az ember, mert általa legalább meg- könnyebbül. Pont az a fantasztikus a népzenében, hogy mindenféle érzelmet ki lehet fejezni vele. Bár vannak, akik úgy érzik, hogy a népdalok szövege ma már avítt, de nem a bennük szereplõ tárgyak neve érdekes, ezek behelyettesíthetõk. Tapasztalata szerint a népdalokat nem elsõsorban a katedráról lehet meg- szerettetni, hanem élményeken keresz- tül. Õ maga se nagyon élvezte az isko- lai zeneoktatást, nem mintha a szolmi- zálás számára nehézséget jelentett vol- na, csak nem okozott olyan élményeket, amilyeneket késõbb a gyûjtések, a sze- mélyes találkozások jelentettek. Akinek nincs ilyen élménye, annak az iskolában tanult dalok esetleg csak kötelezõ tan- anyagként maradnak meg. Okos Tibor, aki maga is ének-zene szakos tanár, ezt megerõsítette egy tör- ténettel a saját tapasztalatából, mely azt mutatja, hogy már a tanárok képzésé- nél is alapvetõ hibákat követnek el. Egy záró tanításon a gyakorló hallgató nem túl sikeresen birkózott meg az egyik leg- szebb palóc népdal, „A Vidróczki híres nyája” tanításával. Az óra utáni értéke- lésnél a gyakorlatvezetõ tanár erre még rátett egy lapáttal, mondván: „Hát nem valami jól énekelték a gyerekek, ami nem is csoda, mert nem valami szép dal.” Az énekesnõ persze elismeri, hogy közvetlen élményekhez városi fiatalok nehezebben juthatnak, ám éppen ezért fantasztikus az, hogy a hetvenes évek elején pont a városi fiatalok voltak azok, akik felismerték a népi kultúra jelentõsé- gét, s elindították a táncházmozgalmat. Amit egyébként azóta már többen sze- rettek volna temetni, de szerencsére a mozgalom továbbra is virágzik. A házigazda ezután az énekesi kar- rierje kezdeteirõl faggatta Mártát, hogy miként került kapcsolatba a Sebõ- Halmos duóval. A válaszból megtud- hattuk, hogy Sebõék, s más énekesek (Faragó Laura, Budai Ilona) a televíziós Röpülj páván történt feltûnése elõtt nem lehetett igazi, autentikus népzenét halla- ni a rádióban vagy a televízióban. Ezért szereplésük elementárisan hatott rá, bár Sebõékre kígyót-békát kiabáltak, mert gitárral merték a népdalokat kísérni. A Röpülj pávás mûsorukról készült kis- lemezüket „rongyossá” hallgatta. Ezért aztán egy nap igencsak felvillanyozta, mikor az általa bálványozott Halmos Bélával a házukban találko- zott, mert mint kiderült, oda udvarolt. Hamarosan meg- tudta a zenész, hogy Márta mennyire szereti a népzenét, s az akkor még csak álta- lános iskolás kislányt elvitte a rádió hatos stúdiójába népzenei koncertre. Késõbb Halmosék a Bartók Együt- tesben Timár Sándoréknál meghallgathattak olyan ere- deti felvételeket, amelyekbõl megtudhatták, hogyan kell táncot kísérni. Ekkor erdé- lyi utakra indultak, s tanul- mányozták a népi tánczene hegedû és kontra játékát. A hagyományos táncházak mellett a Kassák Klubban pedig olyan estéket rendez- tek, ahol a népzenészek mel- lett neves írók és irodalmárok is sze- repeltek a vendégek között (Illyés Gyu- la, Féja Géza, Nagy László, Csoóri Sán- dor). Hamarosan egy kerületi népmûve- lõ megsúgta Sebõ Ferencnek, hogy van itt egy kislány, aki nagyon szeret énekel- ni. Sebõ bevitte egy könyvtárszobába, bemutatkozott, s kérte, hogy énekeljen valamit. Akkoriban csak az akadémiai népdalarchívumból készített válogatást lehetett kapni a lemezboltokban, s õ úgy tanulta meg a dalokat, ahogy azon szóltak: amit egy csángó kislány éne- kelt, azt kislányosan, amit egy dunántúli öregasszony, azt öregesen. Mivel Sebõ is ismerte ezt a lemezt, nagyon elcso- dálkozott a kislány elõadásán, s percek alatt döntött arról, hogy szerepeltetni kezdi. Másnap reggel már a rádióba kel- lett mennie iskola helyett, s a próbák és szereplések ezután már olyan gyakoriak Fábián Éva, Sebestyén Márta, Panek Kati (Dénes Zoltán felvétele)